Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zalaújlak történelme 1259-től napjainkig

Írásos alakja a településnek 1259-ben Wilok, Wylak. Ekkor említik elõször, mint falut, amikor IV. Béla és István a káptalan itteni népeit is kivette a zalai ispán joghatósága alól. A jelenlegi forma 1892-ben került a falu elnevezésére. A közszói jelentése Új udvarház, a Zala elõtagot a megye után kapta.

       A középkorban a veszprémi káptalan zalamerenyei uradalmának része, termékeny földû falu volt. 1531-ben 10 lakott, 15 szegény, 6 elhagyott, valamint 3 libertinus portáját írták össze. A török többször is elpusztította a helységet, alkalmanként adófizetésre kötelezte. A pécsi vilajet defterében 1565-66-ban 5 ház, a szigetváriéban 1571-ben 13 ház után adózott. Egy-egy török rajtaütés során a nép koldus maradt annyira, hogy még a káptalan is elengedte a kilencedet, pedig az egyházi földesúr kezdettõl fogva nagy terheket rótt jobbágyaira. Gabonából és borból kellett szolgáltatást adniuk (kilenced és tized). A végvári harcok idején - mivel behajtani a járandóságot a káptalan úgy sem tudta - a kanizsai kapitányoknak adta bérbe.

        1560-ban a komári kapitány el is foglalta, majd Szigetvár eleste után Zrínyi György tette rá a kezét a falura. A káptalan 1589-ben panasszal fordult az udvarhoz, illetve a vasvári káptalanhoz; visszakövetelte jogait. 1596-ban egy kõre járó malmot építettek. A török hódoltság alatt is sanyarú volt a jobbágyok sorsa: a töröknek – szpáhi birtok volt – évente 25 forinttal adózott, ugyanakkor tizedet adott az egyházi földesúrnak.

Él még a török hódoltság emléke, a „törökfutás”. Sokan vallják ma is, hogy az oszmán támadás idején a templom harangját a Malomvölgyi kútban rejtették el, s onnan ki is lehetne ásni. A komáromi vár kapitánya, és nélkülözõ vitézei is többször megrabolták, sõt a horvátországi kaproncai hajdúk is sarcolták.

   A XVII. század végére csak csekély lakossága maradt meg. 1687-ben a zalavári kapitány megparancsolta, hogy a nép hagyja el faluját, mert Plauqada felégeti, ezt meg is tette. Újlak pusztává vált, akárcsak a Kanizsa környéki falvak. Kanizsa felszabadulása után (1690-ben) továbbra is a káptalané maradt, egészen 1945-ig. Lassan kezdtek visszaszállingózni a lakosok, akik 3 évi mentességet kaptak az úrbéri szolgáltatások alól.

1697-ben 7 és negyed adózó portán 14 jobbágy és házatlan zsellér mûvelte a szántókat és szõlõket, melyek egy részét benõtte az erdõ. Volt 6 kaszás rétjük és erdejük. Kezdetben jelentõs volt az állatállományuk is.

A Rákóczi-féle szabadságharc viszontagságos évei és a pestisjárvány súlyosan érintették, mert népessége átmenetileg csökkent. 9 gazda halt meg a járványban. 1720-ban még kétnyomásban mûvelték földjeiket. Nõtt a szõlõmûvelés jelentõsége; sok, de silány boruk termett. Erdejük, fájuk jól ellátta a gazdaságot. 1727-re nõttek a jobbágyok szolgáltatásai – míg 1697-ben még csak borból, gabonából, mézbõl adtak tizedet, kilencedet – minden terménybõl követelt az uraság. A parasztok tiltakozása így szólt: „ Az sokféle adózások miatt még sóskán is alig élhetünk, és a ruha rongya alig függ rajtunk, melyet csak magunk vétkeinek tulajdoníthatunk, mindezek bizonysága helységünkben sok háznak pusztulása… ”
Ekkor 31 zsellér és 4 jobbágy lakta már. A parasztok jórészt negyed- és féltelkesek voltak. Lakosai legnagyobb számban mindenkor magyarok, és katolikusok voltak. Zalamerenye filiája volt, ott vezették az anyakönyvet is. Kápolnáját 1740 körül ugyan újjáépítették romjaiból, de papja nem volt.

Az 1753-as összeírás kedvezõ képet mutatott Zalaújlakról. Ebben az évben 59 család lakott itt, közülük újabban 15 telepedett le. 440 hold szántót, 172,5 kaszás rétet, és 226 kapás szõlõt mûvelt. A robotot megváltották, a kocsmát és mészárszéket 30 forintért bérelték. Javítaniuk kellett a malmot. 1757-ben 265 lakosa volt a falunak, akik 73 családban éltek. E családok közül 72 katolikus volt. 1758-ban a káptalan új úrbéri szerzõdést kényszerített jobbágyaira. A Mária Terézia- féle úrbérrendezéskor 48 örökös, 2 szabadmenetelű jobbágy, 9 házas, 8 házatlan zsellér lakta. 1770-ben már kukoricájuk is termett, volt szõlõjük. Jelentõs lehetett a sertéstenyésztés, mert 3 kanászt, és 1 csordást foglalkoztattak. Mindvégig szerzõdéses jobbágyok voltak. Egyre növekvõ terheik ellen kérvényben tiltakoztak. 1770-ben a zsellérek, illetve a házatlan zsellérek otthagyták az uradalmat, mert az összeírt 56 jobbágycsalád között csupán 4 nem volt telkes jobbágy. Az 1771-ben történt összeíráskor, mikor 351-en lakták Újlakot, a 72 itt élő család közül 68 volt katolikus, a gyermekek száma elérte a 122-t, az egyedülállóké a 46-ot, és 21 özvegy volt a faluban. 1779-ben a 60 házhoz 127 kh szántó, 50 szekér szénát termõ rét is tartozott a településhez. Lakosai a XVIII. században katolikus magyarok voltak.

Területének 50%-a erdõvel borított. Kevés volt a föld, a súlyos elnyomás miatt a falu a XIX. Században is alig fejlõdött. 1828-ban valószínûleg a káptalan kisajátította az összes földet; 1836-ban 227 kh-at a zsellérek béreltek idõröl idõre az uraságtól. Sem kocsmatartási joguk, sem pedig kereseti lehetõségük nem volt. Különösen a hosszú fuvarokat sokallták, elképesztõen kevés volt az állatállomány.

A lakosság elkeseredése 1849-ben robbant ki. A szõlõtized behajtásakor Merenye és Újlak lakói megtagadták az engedelmességet. A jobbágy-felszabadítás alkalmával 22 úrbéres és 12 zsellértelek volt. Sem tagosítás, sem rendezés, sem legelõ-elkülönítés nem történt. A káptalan erdeje változatlan maradt, csak 1875-ben került kiosztásra 142 kh erdõ. A XIX. Század második felében 200 kh rétet és erdõt Zalamerenyéhez csatoltak.

1900 óta a falu egyenletes ütemben sorvadt; az akkor még 550 fõnyi lakossága több, mint 200 fõvel csökkent. 1925-ben a nagybakónaki körjegyzõséghez tartozott Zalaújlak. A község területe 1674 kh; lélekszáma 460 fõ; három izraelita kivételével mind római katolikus keresztények. Lakóházaik száma: 118. Egy – egy szatócs, kovács és asztalos élt a faluban. Egytantermes, egy tanerõs római felekezetû iskolája volt, amely továbbképzõvel együtt mûködött. Kereseti lehetõség alig volt, ráadásul terményeit sem tudta értékesíteni. A fiatalság, hogy mindennapi kenyerét megkeresse, 6 hónapos, summásmunkára járt el Fejér, Tolna vagy Baranya megye nagybirtokaira.

Köves utat 1942-ben kapott; a lakosság megélhetési alapja a mezõgazdaság volt. A határ 40 %-a szántó, gabona és kapás; a többi erdõ, rét és szõlõ – ez utóbbi terület fele direkttermõ volt. 1945-ben a káptalan 700 holdas erdeje állami kezelésbe került; földosztás nem történt.

 1960-ban lett Zalaújlak termelõszövetkezeti község. Ez évben még sokaknak jól jövedelmezett a marhahízlalás; ma már csak elvétve foglalkoznak vele. 1965-ben az Egry József Termelõszövetkezet tagságának száma 143 fõ volt. 813 kh- on gazdálkodtak. 1966- ban Csapival, 1970-ben Galambokkal egyesült közös gazdaság volt. A rendszerváltáskor a Termelõszövetkezetet felszámolták. A lakosság döntõ többsége õstermelõ, legfõbb megélhetési forrása a szõlõ- és erdõmûvelés. A régi telepítésû szõlõhegyek a völgy körüli dombvonulatokon találhatók. Jelentõs a hízott marhatenyésztés is.

Áruikat Nagykanizsára hordták, és ott is vásároltak be elsõsorban. A faluból 20-30 férfi járt el dolgozni Nagykanizsára, Veszprémbe és Budapestre.        

 

 Egy másik megközelítésben:

 

Zalaújlak 750 éves évfordulója alkalmából elhangzott beszéd Antal Zsoltelőadásában:

Bizonyára mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy kik is vagyunk valójában, kik az őseink, mit tettek, hogyan éltek. Az elmúlt 750 évben Zalaújlakon nagyon sok esemény történt, az itt élők sokmindenen keresztülmentek, és így, 12-14 emberöltő múltán most összefoglaljuk; mi is történt ebben a faluban háromnegyed évezreddel ezelőtt, és az azt követő évszázadokban.

Zalaújlakon élünk. Itt, Zala megyében, a Zalaapáti-hát déli részén fekszik ez a kicsiny, nem egészen 1000 hektár területű település, melynek 40 százaléka erdő, a többi terület rét és szántó. A falu közepén egy forrás tör elő, őseink eköré telepedtek. Ez a forrás ma is látható.

750 év nagyon sok idő. Ennyi év telt el ugyanis azóta, hogy a településről adataink vannak, hogy megjelent az írásos emlékek között. 1259-ben ugyanis az akkori király, IV. Béla, kivette a falut a zalai ispán joghatósága alól. Az akkori feljegyzett településnév Wilok, Wylak volt. Ez a vidék azért volt olyan kedvező a letelepedni vágyó ember számára, mert keresve a természeti adottságokat, itt természetes forrásokban bővelkedő területet talált. Minden embernek szüksége van a vízre, hogy életét megtartsa, állatait tenyészteni tudja, s szükséges, hogy növényeket termesszen. Víz nélkül nincs élet. Ez az őselem a legfontosabb az élőlények számára. A mai élet sem képes nélkülözni a vizet. Éppen ezért tudnunk kell takarékoskodni vele. Betekintve őseink életébe, nekünk is be kell látnunk, hogy mennyire megbecsülték a fontos dolgokat: ami fontos, arra vigyázni kell, óvni kell a felszíni, és felszín alatti vizeket, s tisztán kell tartani az élethez talán legfontosabb levegőt is. Elődeink számára fontos és értékes volt ez a vidék, a domborzati viszonyok, és természeti adottságok miatt. És éppen ezért, ezen a helyen kezdtek bele fáradságos, de kitartó munkával a földművelés és állattenyésztés nehéz mindennapjaiba.

Újlak a középkorban a veszprémi egyházmegyéhez tartozott, s a merenyei uradalom része volt. Bő termésűek voltak a földek, s gabonát és szőlőt termesztettek rajta, mint ahogy többé-kevésbé még ma is él ez az őseinktől örökölt hagyomány.

Nagy szegénység uralkodott a vidéken 1531-ben. Akkor 34 család adta a falu lakosságát. A földesúr is elengedte az adót, amit előtte szigorúan beszedetett, gabonából, szőlőből. 60 év múlva, mikor egy kicsit kezdett a szegénységből kilábalni a falu népe, elhatározták, hogy malmot építenek. Nagy volt a sürgés-forgás, mindenki segített, kicsi és nagy, hogy végre a megtermelt gabonát saját malomban őrölhessék az emberek. Mikor a malom elkészült, nagy volt az öröm, és boldogan sütötték a kenyereket a kemencékben az asszonyok.

De nem sokáig sütöttek a boldogság fénysugarai, hiszen 1687-ben megjelent egy szörnyű ellenség, akit Plaquadának hívtak. Ez a kegyetlen úr a Kanizsa környéki településeket mind felégette, s elpusztította Újlakot is. S jött a török is, s egy-egy rajtaütés során végigvonulva a falun, raboltak, fosztogattak. A komáromi vár kapitánya, és nélkülöző vitézei, sőt az 50 km-re levő horvátországi kaproncai hajdúk is sarcolták a települést.

A 17. század végére alig maradt lakossága a falunak, hiszen mind semmivé váltak a felépített házak, és az addig megtermelt javakat is elveszítették az emberek. Kanizsa felszabadulása után lassan kezdtek visszatelepedni a lakosok. A századfordulón már 14 család, jobbágyok és házatlan zsellérek éltek a faluban. Nehéz dolguk volt, hiszen ahhoz, hogy a szántókat, szőlőket művelni tudják, ki kellett irtani az erdőt, amely ennyi idő alatt benőtte a megművelésre váró területeket. De az erős hittel és rendíthetetlen akarattal rendelkező családok a semmiből álltak fel. Állatokat neveltek, ezen kívül 6 kaszás rétjük is volt. Nőtt a szőlőművelés jelentősége, s új, hatásosabb földművelési formát, a kétnyomásos gazdálkodást vezették be. Erdejük, fájuk jól kielégítette igényeiket. A gazdálkodás fejlődésével párhuzamosan nőttek a jobbágyok szolgáltatásai is. Minden terményből adózniuk kellett.

Az 1700-as évek elején ismét ínséges idők köszöntöttek a falu már önmagában is kevés lakosára, mivel a Rákóczi-féle szabadságharc viszontagságos évei, és a pestisjárvány súlyosan érintette őket: 14-ből kilenc gazda vesztette életét a járványban.  A megingathatatlan hitük ekkor sem hagyta cserben az embereket. 1740 körül, mikor a fából készült kápolna már nagyon kicsinek bizonyult, római katolikus templomot építettek, de papja nem volt. A hajóhoz kelet felé tájolt, sokszögzáródású szentély kapcsolódik román kori diadalív közbeiktatásával. Ablakai déli irányba néznek, befogadva a termékeny napsugarat. A templomtetőt és a bútorzatot a környező erdők fáiból készítették. Ez a ma 270 éves templom sok változáson ment keresztül. Megépítése pillanatában a szent őrzőangyaloknak ajánlották és szentelték fel. Ennek megfelelően az oltárkép egy színes őrangyal olajfestmény volt. Ez a főoltár falát díszítette egészen az 1950-es évekig. Az oltár két oldalán levő angyalokat pálos rendi barátok faragták. A templom tetőszerkezete fazsindelyes volt. A templom mellett egy harangláb szolgáltatta a harangozást. Három harang lakott benne, amelyek az 1700-as években készültek. Orgonája 1790-ben készült, s egyike volt az ország legöregebb orgonáinak. Sajnos az 1990-es évek második felében szétszedték.

Az 1753-as összeírás kedvező képet mutatott Újlakról. Ebben az évben 59 család lakott itt, közülük újabban 15 telepedett le. 20 év múlva már 73 család élt a faluban. A közösség összetartó erejének köszönhetően virágzásnak indult a település. Megjavították a 100 éves malmot, kocsmát és mészárszéket béreltek, s új növényként megjelent a termelésben a kukorica. A növekvő állattartás miatt egy csordást és 3 kanászt is foglalkoztattak. Az elkövetkezendő években, mikor a településhez már 50 szekér szénát termő rét is tartozott, s a lakossága elérte a 350 főt, ismét kedvezőtlenül alakult életük. Elvették a földjüket, erdőt nem kaptak, kihasználták energiájukat, súlyosan megadóztatták őket egyre nehezebben tudták állataikat nevelni.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Újlak lakóit sem kímélte: 13 katona ment el harcolni a csatába. 1849-ben, mikor a szőlőtized behajtására került a sor, Merenye és Újlak lakói elkeseredettségükben megtagadták az engedelmességet. A jobbágyfelszabadításkor 22 úrbéres és 12 zsellértelek volt a faluban. Sem tagosítás, sem rendezés, sem legelő-elkülönítés nem történt. A káptalan erdeje változatlan maradt, csak 1875-ben került kiosztásra 85 hold erdő. Igen ám, de ugyanakkor 120 hold területet mely erdő és rét volt, Merenyéhez csatoltak. Tehát itt is láthatjuk, mennyire elnyomás alatt volt ez a parányi település.

1900-ban érte el a település népességének csúcsát. Akkor 550 fő élt az immáron megváltozott nevű település, Zalaújlak házaiban. Az első világháború után aztán felgyorsultak az események. Elkezdődött a lakosságszám csökkenése, 25 ember esett el a háborúban.

A templom 22 méter magas, háromemeletes tornyában egészen az első világháborúig 3 harang lakott. Ekkor ugyanis elvitték a két nagyobbat. A legkisebbiket sikerült elrejteni a malomvölgyi kútban, s családok otthon is rejtegették. Sajnos ez idő alatt megrepedt, s tovább már nem tölthette be funkcióját. Ezután a világháborúba vitt harangok helyett 2 harangot öntettek Szlezák Lászlóval, Láber Miklós plébános és Paizs József bíró idejében, 1926-ban. A 130 kg-os nagyharang, vagy Szent Őrzőangyalok-harang, mely délidőben, este és reggel imádságra, valamint szentmisére hív, a következő harangfelirattal büszkélkedik:

 „ SZENT ÖRZŐ ANGYALAINK SEGITSETEK MINKET KÜZDELMEINKBEN.”

Az 53 kilós kisharangon, vagy Szent József-harangon – mely imádságra, valamint szentmisére hív – ez a felirat olvasható:

„ SZENT JÓZSEF KÖNYÖRÖGJ A ZALAUJLAKI HIVEKÉRT.”

25 évvel a századforduló után, mikor már talán éltek néhányan az itt összegyűltek közül is, a község területe 1000 hold; lélekszáma 460 fő; három izraelita kivételével mind római katolikus keresztények.

Egy–egy szatócs, kovács és asztalos élt a faluban. Egy tantermes, egy tanerős római felekezetű iskolája volt, amely továbbképzővel együtt működött, építettek óvodát is, melybe a község gyermekei jártak. Az emberek még a 20. században is legnagyobb százalékban a mezőgazdaságból; növénytermesztésből és állattenyésztésből éltek. Ebben az időben jelentős volt a szarvasmarha-tenyésztés. Az életkörülmények nem sokat változtak a 19. századi állapotokhoz képest, de az emberek a mindennapokban már szőlőművelésből és erdőgazdaságból is éltek. Minden gazdaságban a család létfenntartása állt a középpontban. Zalaújlak határának 40 %-a szántó, gabona, kapás, 60%-a erdő, rét és szőlő.

1941-ben emelték az I. világháborúban elesett zalaújlaki hősök tiszteletére a Kiss utca sarkán található emlékművet az Őrangyal-szoborral; a névsort később a II. világháború két hősével is kiegészítették. 1942-ben a falu köves utat kapott, előtte télvíz idején, vagy nagy esőzésekkor alig lehetett megközelíteni a falut. 1948 után a templom fazsindelyes tetejét palatető váltotta fel. Az 1950-es években a főoltár falán levő oltárkép helyére a nagykanizsai Őrangyal Gyógyszertár által ajándékozott Őrzőangyalokat ábrázoló szobor került.

1957-ben bevezették a faluba a villanyt. 1959-ben a község vezetése úgy döntött, hogy az itt élők szórakoztatására mozival kiegészített művelődési otthont épít, mely 250 főt tud befogadni.

Az 1960-as években kezdődött a második rohamos népességcsökkenés Zalaújlakon, ismét csökkent a lélekszám. 1960-ban a település termelőszövetkezeti község lett. Ez évben még sokaknak jól jövedelmezett a marhahízlalás. 1965-ben az Egry József Termelőszövetkezet tagjainak száma 143 fő volt, akik 500 holdon gazdálkodtak. 1969-ben járda készült az út mindkét oldalára.

A fejlesztések következtében az életkörülmények napjainkra sokat javultak: a közlekedést Nagykanizsára, és a kistérségi központba, Zalakarosra autóbusz biztosítja. A falut bekapcsolták a távhívó-hálózatba, 1992-ben pedig a vezetékes ivóvíz, 2000-ben a földgáz-hálózat is kiépült. Mára nagyon lecsökkent a népesség Zalaújlakon; ma alig 100-an élünk itt. Az iskolások Nagyrécsére és Nagykanizsára járnak, a galamboki háziorvos és a zalakarosi fogorvos látja el a lakosságot.

      Tavasz, nyár, ősz és tél. Mindegyik évszakban megvolt a maguk dolga az embereknek, ismerték az időjárás szeszélyeit, tudták, hogy mikor melyik növényt kell elvetni, tudtak kaszálni, aratni, kenyeret sütni… Élték mindennapi életüket. Nem volt rádió, Tv, internet. Nem befolyásolta őket semmi, azt tették, amit a természet diktált nekik. Erősebbek és bölcsebbek voltak, mint a ma élő emberek. Voltak hagyományaik, kifejlődött és apáról fiúra, illetve anyáról leányra szállt az értékeket megbecsülő, bölcs, és józan gondolkodásmód. Házaikat maguk építették, állataikat és növényeiket maguk termelték. Voltak nehezebb és könnyebb időszakok életükben. Néha megjelent egy-egy leigázó és nyomorba döntő nép, amelynek elvonulása után a nulláról kellett újjáépíteni a gazdaságot, az életet. De az akkori népek erősek és kitartóak voltak, bíztak és hittek, hogy minden jobbra fordul, és talán jön egy jobb kor, mely után béke és szeretet veszi körül őket.  Jöhet a török, tatár, vagy legyen akár magyar, Semmi sem tudta eltörölni a térképről Zalaújlakot.

De őseink példája és útmutatása most is itt lebeg szemünk előtt. Bízva a jövőben, bízva egymás segítségében, az őrzőangyalok vigyázó tekintetében, reménykedve állunk a ránk váró évek előtt. Reménykedünk, hogy kicsiny, festői szépségű környezetünkről majd egykoron unokáink, dédunokáink is ilyen szép, kerek évfordulót ünnepelhetnek, és ők is büszkén, emelt fővel emlékezhetnek elődeikre.                         

            Elhangzott: 2009, szeptember 12-én, Zalaújlakon, előadta: Antal Zsolt

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.